Sokkoló film, minimalista zene, azaz a komponista vág, alkot, manipulál, elrettent és megemlékezik. A zseniális Greenaway-jel közösen számos filmművészeti alkotás társszerzője, az idén hetven éves Michael Nyman brit zeneszerző amolyan huszonegyedik századbéli multimédiás összművészeti alkotással, és saját zenekarával érkezett Budapestre, a Művészetek Palotájába.
A WarWork az I. világháború áldozatainak állít emléket. A vásznon pereg a film. Mondhatnánk, hogy dokumentumfilm, de talán ezzel igen nagyot lódítanánk. Inkább nevezném egyfajta alkotói, művészfilmnek. Kétségtelen, hogy a képkockákon eredeti felvételeket láthatunk. Nyman ugyanis brit, német és francia archívumokból megszerzett eredeti képsorokat használ rekviem-szerű zenei műalkotásának aláfestéséhez. Kérdés persze, hogy a képek festik a zenét, a zenék festik a képet, vagy a két hatás eggyé vált, nem választható szét. Talán nem túlzás azt állítani, hogy nymanosan, könyörtelenül összeforrtak a dimenziók.
Még akkor is ez a szent meggyőződésem, ha a képsorok és a végtelenített minimalista futamok olykor ellentmondásosak, olykor véletlenszerűen társul a hang a képekhez. Mert Nyman jelenleg fütyül a kronológiára, fütyül a hangulati elemek csoportosítására, és mintha egy dadaista korból itt maradt kalapból húzná ki az épp aktuális képkockákat, s ezáltal ismételne, nevettetne, rettentene, vagy épp perverzkedne egyet.
Mint a becsapódó bombák, úgy mutatkoznak meg az eltorzult arcok, a roncsolódott testek, a szétbarmolt Krisztus szobor. Az élet és a halál egyszerre mutatkozik meg, egy dinamikából táplálkozik. Hiszen készülnek a babák, és készülnek az emberi maszkok. Mozgásban vannak a játékok, és a sokkterápiával kezelt emberek. Mindehhez társul valami megmagyarázhatatlan szürreális gúnyos táncos kacaj, amelyet a totál nihilből előkapaszkodó ördögszerű század kelt életre.
Nyman már fiatal korában megtagadta az atonalitást, számára olyannyira nem Schönberg második bécsi iskolája mutatta meg az irányt, hogy egy időre abba is hagyta a komponálást. Aztán jött Reich, Philip Glass és a minimalizmus. Nyman zenéje ugyanakkor mindig egy kicsit filmszerű, érzéki, érzékletes, idézetekkel teli.
A WarWork megidézi többek között Chopint, Cezar Frankot, Rossinit, Beethovent, Schubertet. A komponista egy-egy témát feldolgoz, végtelenít, saját kompozíciós szövetének részévé tesz. Mindeközben nyolc dalt fogalmaz meg nyolc költő versére. Ezek a versek a kompozíció tartópillérei. A költők közül heten az első világháború áldozatai voltak, így lesz még személyesebb még közelibb a száz évvel ezelőtt kezdődő világégés megidézése.
Ha az első világháborúra gondolunk, akkor Ferenc Ferdinánd bajszán kívül távoli csatamezők, integető katonák, síró asszonyok, és valami nagyon távoli, talán nem is valóságos pátosz jelenik meg képzeletünkben. Nyman filmje ezt a ködös félfelejtő attitűdöt egy perc alatt rombolja le. Itt hús-vér emberek könnyeznek premier plánban. Látunk haldoklást, nyomort, valóságos megnyomorodást, miközben valódi óvodások táncikálnak, mert abban az időben ugyanúgy megvolt az a bizonyos élet, amely mindig megtalálta a maga útját. És talán megtalálja ma is bármi is történjék.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: