Szokolay Sándor az a zeneszerző, akitől mindig szeretnék hallani legalább egy rossz művet. Egy irritáló hangsort, egy értelmezhetetlen kibogozhatatlan akkordmenetet, néhány megúszós vagy épp kisujjeltartottságomra apelláló sznob-szürreál recsegést. Ez a kísérlet eddig gyakorlatilag mindig kudarcba fulladt.
És a Müpában azon a bizonyos megemlékező koncerten is többet kaptam, mint amennyit érdemeltem. Kaptam egy jó adag Szokolayt. És persze ott voltak a Nemzeti Filharmonikusok Kocsis Zoltán dirigálásával, felsorakozott a Nemzeti Énekkar. Kell ennél több?
És azt éreztem, hogy igen, valóban kell ennél több. Nem kell a „Beethoven szendvics”, és nekem senki ne csomagolja Szokolayt Bartókba vagy Kodályba. Épp elég termékeny szerzőről beszélünk. Nekem nem hiányzik sem a Táncszvit, sem a Psalmus Hungaricus. Egyébként a nyakam töröm érte, hogy hallhassam, pláne olyan felemelő előadásban, mint azon a bizonyos estén. És elhiszem, hogy a nagy elődökről beszélünk. Pláne amikor a Táncszvitet és a Vérnász zenekari átiratát egymás után hallhatjuk. És érzékeljük, hogy Bartók kitörölhetetlenül beleégett Szokolayba. De akkor sem vagyok hajlandó elfogadni a Psalmus okozta katarzist egy Szokolay koncert záróakkordjaként. Mert így könnyű. Én úgy akarok kimenni a koncertteremből, hogy Szokolay önmagában zseniális, egy tehetségéhez képest bűnösen keveset játszott szerző. Én azon akarok felháborodni, hogy a huszadik századi magyar szerzőket miért játsszák ilyen keveset. És engem tessék felhergelni sok-sok Szokolay-opussal. Állok elébe.
Természetesen az emékkoncert három a kettőhöz arányban tartalmazott Szokolay műveket is. Sopron város felkérésére készült el a Nyitány-fantázia. Az 1989-es sopronpusztai határáttörés huszadik évfordulójára írt mű kicsit Liszt Ferencet idézi. Színes, forradalmi, élettel teli műremek ez. Akár egy ünnepi megnyitó nyitánya lehetne.
Szokolay a hatvanas években írta Vérnász című operáját. Talán ebből az időszakból Petrovics Emil C’est la guerre című operája lett még hasonlóképpen népszerű. A Vérnászt több nyelvre lefordították, és a mai napig az egyik legjátszottabb magyar opera. A zenedrámából született szvit erőteljes, kemény zene. Mintha Sztravinszkij és Bartók zenei párbaját hallanánk.
Szokolay Trombitaversenyében a trombita nyersessége, kíméletlensége, és a zenekar kissé finomabb dallamosabb játéka erőteljes szintézist hoz létre. A mű születésének időszakában a szerzőt nagyon érdekelte a francia „Hatok” zenei világa, különös tekintettel Poulenc-re.
Szokolay legpesszimistább műveit is átlengi valami furcsa optimista hangulat. Számomra ő mindig a „mosolygó” szerző, az ember, akire emberként, művészként érdemes odafigyelni. Ha a zene tud igazat mondani, tud őszinte lenni, akkor e tekintetben Szokolay az egyik legnagyobb interpretátor.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: