Miben lett új a Nyomorultak? Szereposztás, koncepció, látásmód? A Madách Színház színpadra restaurálta Claude Michel Schönberg és Alan Boublil musicaljét.
Szirtes Tamás gyakorlatilag majdnem azt mutatta meg, amit már megmutatott évekkel ezelőtt. Van egy zseniális musical, vannak zseniális szerzők, és vannak ügyes színészek, és persze egy jó klasszikus. És van egy rendezői ötlet: háttérbe vonulni, a műnek pedig szabad utat engedni. A korábbi madáchos musicalhez képest néhány rendezői ötletet áthúzott, satírozott, újra kontúrozott, de gyakorlatilag békén hagyta Schönberget és Boublilt. Ezzel nincs is semmi baj. Szeretjük a dalokat, a helyzeteket, a művet. A torkunkban a gombóc, amikor Jean Valjean új életet kezd új néven.
Ha Szemenyei János Tíz perces musical című műfajparódiájának tükrében figyeljük, mennyit rohangáltak a művészek a színpadon, hányszor vágtak melodramatikus arcot, vagy miért voltak annyira boldogok, amikor kiénekelték azt a bizonyos hangot, akkor talán mi is elmosolyodunk. De a kérdés, hogy menjünk-e el a Nyomorultakra. A válasz: még jó hogy. Ez a musical ugyanis kötelező.
A hosszú, szövevényes történetből talán csak képeskönyvet lehetett gyártani, gyakorlatilag elfogadjuk, hogy a szerelem egy másodperc alatt kialakul, aztán máris ott a szerelmi háromszög, pár ária után pedig Eponine halála. Gyors a tempó, de nem lehet mást tenni. Elfogadtuk. Sokaknak ez csak nosztalgia, megkaptuk az újraoltást közöny ellen, a katarzisláz ismét elért.
És jönnek a kellemes meglepetések. Zöld Csaba hogy lehetne már Jean Valjean? Kinek jutott ez eszébe? És ekkor elér Paff, a bűvös sárkány. Nem feltétlen énekhang tekintetében. Egyszerűen kirajzolódott a figura. Bár a darab elején nehéz elhinnem, hogy ő az „erőember”, aki egy szekeret is felemel, de idővel élni kezd a karakter, visz magával, lelken késel, aktivizálódik a könnyzacskó. Néhány jól elhelyezett gesztus, néhány nyugodt, de erős pillanat, gyönyörű szövegmondás, és nagyon hiteles alakítás az övé.
Egyházi Géza Javert alakítása picit különbözött attól a kocka-rendőrtől, akit megszokhattunk. A történetben az a zseniális, hogy van két pozitív karakter. Jean Valjean emberséges, tehát lop, ha valaki éhezik, ezáltal megszegi a törvényt. Javert a törvény embere, mindent ennek rendel alá. Ez a két erkölcsi világ csap össze. Javert öngyilkossága nem más, mint egy ellentmondás feloldhatatlanságából eredő tehetetlenség következménye. Ha ez a világ a Jean Valjean-féle emberségé, akkor a mindenáron való törvényességnek, vagyis Javertnek nincs helye ebben a „rendszerben”. Egyházi Géza kicsit többet lát Javertben. Játékában megjelenik a „törvény őre” karakter, de valahol ott van a főgonosz, sőt az őrülettel küszködő pszichopata is. Az öngyilkosság itt már nem kizárólag a feloldhatatlanságnak, hanem egyfajta őrületnek is a következménye.
Tóth Andi nagyon jó. Nem musicalszínésznő, vagyis hiányoznak belőle a szépelgő klisék. Ő Eponine. Egy mocsokban felnőtt csaj, aki attól sem lett finomabb, hogy egyébként a lelke sérült, hogy szerelmes, hogy akár életét is feláldozná szerelméért. Talán ő volt az első igazán „koszos” Eponine, akinek elhiszem, hogy az utca nevelte. A másik meglepetés, hogy minden ösztönös mozdulata tökéletes. Ez leginkább a halál-jelenetben mutatkozik meg. Nincsenek túlzások, nincs nagyobb melodráma, mint amekkorát a zeneszerző előírt. Egy koszos szerelmes kislány nyomorult kis életéről és haláláról, senkit nem érdeklő szerelméről van szó, és ettől olyan fájdalmas. Na és ott a hang, ami tényleg ott van.
Weil Róbert, a weilrobi annyira megmártózik a ripacs Thenardier szerepében, hogy egyáltalán nem izgat fel tűréshatárom feszegetése. Ha lúd, legyen kövér. Energikus, vérbeli grandiózus kiélése ez a szerepnek.
Borbély Richárd Marius szerepében egy cintányéros cudar világnyival többet mosolyog a kelleténél, viszont kárpótol a hangjával. Jó kiállás, a szerelmes ifjú sugárzó boldogsága mindenek felett.
Szóval a Nyomorultak ismét visszatért. Nagy újdonságokat nem érdemes várni tőle. De aki régen szerette, az most is szeretni fogja, aki esetleg nem ismeri, az talán rácsodálkozik. És ezt próbálom azzal hitelesíteni, hogy új szereposztások felfedezése érdekében újra meglátogatom a Madách Színházat egyszer, kétszer, ki tudja hányszor még.
Kal Pintér Mihály
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: