Sosztakovics életútja elég kacskaringós, elég furcsa, és nem tudhatjuk, hogy alakul ez a bizonyos életmű, ha a zeneszerző nem lesz a Szovjetunió egyik legelismertebb művésze. A Neue Oper Wien és a MÜPA a CAFe Budapest Művészeti Fesztivál keretén belül mutatta be a mester egyik korai lázadó művét a Gogol Az orr című elbeszéléséből írt azonos című operát.
Az orr egy huszonéves fiatal géniusz lázadása. Sosztakovics a húszas-harmincas évek avantgarde hullámát meglovagolva kifejezte saját fiatalos érzéseit, kritikáját kora társadalmával szemben, miközben hitt abban, hogy ez a fajta végletes, dinamikus, szilaj, szürreális zenei nyelv értő fülekre talál. Értő fülekben nem is volt hiány, ám Koltai Tamás kritikus leírása szerint 1930-ban a siker nem volt elég, hiszen a Proletár Zenészek Szövetsége másfél tucat előadás után a darabot betiltja, Sosztakovicsot formalistának bélyegzi.
A mester később megköti a maga kompromisszumait. Így sok esetben kénytelen letérni a művészi önmegvalósítás útjáról. Visszaemlékezéseiben sokat elmélkedik Sztálinról, illetve arról a környezetről, amelyben ő már sok esetben bizonyos kereteken belül azért képes lehetett megvalósítani önmagát.
Az orr egy végletes zenei nyelven megszólaló, végletesen ironikus, szürreális mű. Gogol groteszk meséje ismert. Kovaljov törvényszéki ülnök orra önálló életre kel. Egy emberméretű, kivagyi, magas beosztású tisztségviselővé válik, aki saját gazdájával sem szívesen áll szóba.
Sosztakovics követi Gogol meséjét, viszont az ironikus reneszánszos finomkodás távol áll tőle. Itt verik az ütőhangszereket. A zene pedig olyan, mint a szétszóródó gyöngy. Mindenre van példa, de legalábbis bármi megtörténhet. És természetesen mindenben ott a fanyar és oroszos paródia. Talán a legjobb példa, amikor a zenekar részévé válik egy mini férfikórus. Szinte kórusművet énekelnek. De ez csak a zenei háttér, egyfajta zenei szövet, amelyet az előtérben szinte elnyomnak az éles harmóniák – vagy épp a disszonancia.
Az orr megjelenítése pláne egy kortárs opera esetében kérdéses. Jelen esetben egy valóságos, már-már giccses rézorr-jelmezbe bújtatott ember jelezte a szervet. Ezzel a blőd-gagyi megoldással gyakorlatilag megszületett a rendezői telitalálat. Ugyanis ez esetben minden elvonatkoztatás a reális felé vitt volna bennünket. A bábszínházi dupla idézőjeles legkézenfekvőbb ábrázolás éppen azt segítette, ami Gogolnál a legfontosabb. Komolyan kell venni a szinte kappanhangon komolykodó orrot. Ő ugyanis hivatalnok, egy báb, egy rézszínű giccs. Egy semmiből jött, felkapaszkodott „orr”. És persze mi sem vagyunk különbek.
Vezényel: Walter Kobéra
Közreműködők:
Marco Di Sapia
Pablo Cameselle
Alexander Kaimbacher
Igor Bakan
Lorin Wey
Georg Klimbacher
Megan Kahts
Tamara Gallo
Ethel Merhaut
Karl Huml
a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Bécsi Kamarakórus (karigazgató: Michael Grohotolsky)
Alkotók:
Matthias Oldag: rendező
Frank Fellmann: díszlet, jelmez
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: