És a végén jött a megtervezett és meg nem tervezett performansz. Az Újvidéki Színház Bánk Bán című előadása (rendezte Urbán András) hatott, meghatott, de volt, akik hangot adtak aggályaiknak. Valójában még hálás is voltam Ókovács Szilveszternek, amikor a közönség soraiból dühösen felvetette, hogy ennek a bizonyos előadásnak vajon mi köze volt Katona József remekművéhez.
Aztán rájöttem, hogy sokkal több, mint eddig bármelyik általam látott Bánk Bán előadás. Mert mi is Bánk dilemmája és egyben tragédiája? Hogy két igen erős, egymásnak ellentmondó elv béklyójában döntést kell hoznia. És ebben a helyzetben döntést nem lehet hozni. Így csak vesztesek lehetünk. Ugyanis Gertrudisz becstelenségei után két lehetőség van. A hazához való hűségesküt semmisnek venni, és menteni az életünket, a magánszféránkat, a becsületünket és a családunkat, vagy mindent beáldozni a hazáért.
És akkor jön a végső nagy tragikus kérdés, amely már hozzánk, a közönséghez szól. Mikor hagynád el a hazádat? Mi kellene ahhoz történnie? És egyre erősebben belekerülünk saját jelenlegi, vagy még inkább lehetséges jövőbeli sorstragédiáink örvényébe. Meg van a lehetőség. Dönthetünk, akár Bánk. Mi kicsiny, szerencsétlen bánkocskák vagyunk. Nem uralkodói értelemben, de a dilemma valójában ugyanaz. Hol adod fel a hazádat az életedért, a megélhetésedért? Hol van az a pont, amikor elindulsz, hátat fordítasz annak, hogy itt születtél? Mi kell hozzá? Rossz fizetés, a forint gyengülése, államcsőd, forradalom, háború, vákuumhelyzet? És a nézőtér, ez a kis Magyarországgá vált tér lassan kiürül, és megszakad a szívünk. Bánknak is megszakadt. Nem volt döntése, nem lehetett hős, csupán két rossz döntés között választhatott.
Mindezekhez természetesen hozzátartozik, hogy a társulat újvidéki. Több borzalmat éltek át a határon túl, mint mi ideát. Már az előadás kezdete egyfajta horrorisztikus vészjósló performansz. Mintha magát az apokalipszist kínálnánk fel tálcán. Mintha a saját múltjukat vetítenék a mi jövőnkbe, és ez nem más, mint Bánk tragédiája. A történet élni kezd. A maszkos szereplők egy része a nézőkkel vegyül. Kicsit mintha azonosulnának velünk, miközben egyre erősebben szorítják a torkunkat.
Majd egy hirtelen váltással egy kacagtató bohózatba csöppenünk. A társulat (előadásbéli társulat) egy erőltetett csodaszarvas sztorit próbál színre vinni. A szarvast a későbbi Gertrudisz alakítja. Nem tudják, ki menjen jobbra, egyáltalán, mi a rendezői jobb. Egy biztos: valahol, valakik megmondták, hogy nagyon erőteljesen kell magyarnak lenni. És ezzel meg is érkezik a tragikum, amit vészjóslóan jelez az előadás egyetlen díszlete, egy árpádsávos pajzs.
Aztán elindul a hagyományos Bánk Bán sztori próbája. Ottó onanizál. A konfliktus kiváltója ez az állati ösztöneiből álló, mást nyomokban sem tartalmazó ember formájú lény. Gertrudisz gyáva, megalkuvó, Bánk teljesen zavarodott, és a nép, akiknek elege van a merániai királyné dőzsöléséből, hirtelen rémisztő maszkos halálbrigáddá válik. Tüntetésük, fanatizmusuk elborzaszt. Nincs kibe kapaszkodni, az igazságnak egyáltalán nincs megfeleltethető karaktere. És ez már Katonánál is valahogy így volt. Itt még valahogy Melinda sem szimpatikus. Sosem lehet tudni, hogy kit rejtenek az álarcok, honnan bukkan majd fel egy-egy szereplő. Már itt elfog valami végtelen háborús frászhangulat. Nem tudom, kivel haladjak, nem tudom, kinek drukkoljak. Nem tudom, ki lesz a hős.
A Bánk Bán próbát megszakítja az újvidéki színészek (színház a színházban) hirtelen feltörő magánbeszélgetése a hazáról, Trianonról, illetve arról, hogy vajon ki áruló közöttük. Egyedül a Gertrudiszt alakító színésznő nem hajlandó beszélni arról, hogy számára mit jelent a haza. Mert ha ugye a csevapi ízét érezzük a szánkban az is haza, pedig nem magyar. Ez valami összetettebb dolog. És ha ebben az érzetben, a saját haza-érzetünkben csalódunk, akkor lesz mindennek vége, akkor leszünk mások.
A Bánk Bán folytatódik. Majd egy pillanatra megállunk, a Gertrudiszt alakító színésznő egyedül marad, és nekünk, a közönségnek meséli el, hogy számára mi a haza. Az egész a nagymama pöttyös bögréjénél kezdődik. Nincsenek nagy elvek, nagy harcok, csak kicsi igazságok, mert valahogy békében is lehetne ezt az egészet…
Aztán megkapjuk a kicsit zanzásított történetet tokkal-vonóval, jönnek a himnuszok, az érzetek, és legvégül a saját felelősségünk. Mi meddig maradunk? Maradunk-e még egyáltalán?
Kal Pintér Mihály
Fotók: poszt.hu, Srđan Doroški
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: