Ki a hős? Miért keressük a hősöket? A hősnek, a hősies létnek milyen típusai vannak? Fontos-e ma 2015-ben a hőskeresés, avagy a „hős” egyfajta régimódi felesleges pátosz megtestesítője? Az idei Poszt szinte minden előadása felmutatja a saját hősét.
Vidnyánszky Attila bevallotta, hogy az Isten ostora című előadás elsődleges feladata volt ebben a deheroizált világban valódi hősről beszélni. A hun Attiláról mesélő előadás nem egy típust mutat be, hanem egy meglévő hőst ábrázol. Szinte lefesti őt, és népszerűsíteni kívánja. Attila nem kis ember, nem gyönge, talán kutyafeje van, de elsősorban ereje, amit természetesen „cél szentesíti az eszközt” alapon mindig a stratégia érdekében vet be. Ilyen volt talán az összes hadvezér. Az esetleges öncélú gyilkosságok elkövetése után felmentése pusztán azzal magyarázható, hogy más stratégák sem csinálták humánusabban. Így önmagában megismerhettünk egy karaktert, de különösebb tanulságokkal nem gazdagodhattunk.
Ezzel szemben áll Székely Csaba Vitéz Mihálya. Székely sokkal kritikusabban viszonyul saját környezetéhez, Erdélyhez. Így a Vitéz Mihály egy jó helyen, jó időben jó paraszti ésszel megáldott hiper-bunkó mesebeli története.
A Szigorúan ellenőrzött vonatok Miloša az a hétköznapi hős, aki valójában rosszkor volt rossz helyen, talán rossz helyre is született, mégis ő a kis ember egyszer nagy stratégiai feladatot kap. Tudhatja, hogy az életével fizet, és senki nem emlékszik majd sem rá, sem a tettére, de számára van egy pillanat, amely miatt érdemes megtenni azt, amit szinte nem is illik visszautasítani.
Mindezekkel szemben a Miskolci Nemzeti Színház Erdély-Tündérkert című előadásában két nagyformátumú „politikus” fejlődéstörténetének lehetünk szemtanúi. Móricz Zsigmond azonos című regényeiből Ari-Nagy Barbara írt egyetlen darabot. A vállalkozás nem kicsi. És egyre bonyolítja a kérdést, kit tekinthetünk hősnek?
Báthory Gábor nagyon fiatalon, nagyon hamar lett Erdély fejedelme. Sok jó stratégiai döntést hozott, és magát is könnyen el tudta adni fellépésével, macsóságával, rátermettségének látszatával. És akkor itt jön „az isten óvjon a karizmatikus politikusoktól” problémakör.
Bethlen Gábor Báthoryval ellentétben józan, megfontolt, higgadt, sőt később megalkuvó. Bár sok tekintetben nem ért egyet Báthoryval, elfogadja, hogy ő a fejedelem, sőt mi több, azonosítja az országgal, a birodalommal, amelyet jobban szeret, mint saját hitvesét. Így valójában ez a fajta pozitívnak is tekinthető lojalitás kényelmes vaksághoz vezethet. Természetesen ez is lehet egyfajta politikai stratégia része. És innen nézve ez még félelmetesebb.
Míg Báthory az álmait valósítja meg és Erdélyt egyfajta Tündérkertté szeretné varázsolni, aközben eltapos mindenkit, aki az útjában áll, fajtalankodik, betegesen ragaszkodik a rögeszméihez, fanatikus őrültté változik. Bethlen ezt a fajta őrületet saját higgadtságával és megfontoltságával legalizálja, így bármennyire is más jellem, mint Báthory, csendesen a bűntársává válik. Később pedig a megfelelő pillanatban Báthory meggyilkolása után Erdély fejedelme lesz. Állítólag ő hozta el Erdély aranykorát. Egyszóval politikai és stratégiai hősnek is tekinthető.
Báthoryból mire emlékszünk? Amit tett az országért, vagy az ámokfutásaira? És itt történik meg az a pillanat, amikor a hős nyerészkedik saját hősiességén, amortizálja a régi érdemeket, és a végén már csak a fanatikusok egy csoportja ismeri el őt?Pedig a hősi múltat beváltani nem igazán szerencsés dolog. És akkor nem beszélek az áthallásokról. Talán inkább azt kérdezném, kik a hősök? Vannak még? Kellenek?
Kal Pintér Mihály
fotók: poszt.hu, Gálos Mihály Samu
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: