A POSZTon egymás mellé került Hamlet és Vitéz Mihály – és ezt a tényt csak üdvözölni tudjuk.
Hamlet, a dán királyfi történetét ismerjük, tudjuk, mi lesz a vége, ám Shakespeare mára már „bebetonozott” drámája mellett a Vitéz Mihály, Székely Csaba átirata friss, nem került be a kánonba, így azt gondolhatnánk, az előre lefutott ügy áll szembe a bizonytalannal.
De persze mégsem.
Hamlet mondatai Arany János fordításában visszhangoznak a fejünkben, azonban az Örkény Színházban Bagossy László Nádasdy Ádám szövegváltozatát használta. Ez és a betoldott jövevényszövegek frissé tették a nyelvet, folyamatosan éberen tartják a nézőt. Székely Csaba a Bánya-trilógiájában megszokott, roncsolt nyelvet viszi tovább történelmi drámájában, de mindig csavar egyet rajta, így aztán egy pillanatra sem maradnak el a sziporkák, az utólag, kelletlenül beleszúrt „vala”-k, mert azt úgy kell egy archaikus szövegben. Bagossynál is becsúszik egy-egy „Fortinbras, norvég fasz”, és az oláhországi nemesúr, majd vajda, aztán önjelölt trónbitorló környezetében is sűrűn repülnek a nemiszervek a levegőben.
A hasonlóságoknak itt vége is szakad. Mert nincs két ennyire különböző főhős, mint akiket a POSZT szervezése egymás mellé sodort. Már a fizikai különbözőség is szembeötlő: az Örkény Hamletje, Polgár Csaba legalább ötször „beleférne” a szombathelyi Vitéz Mihályba, Bajomi Nagy Györgybe. És emlegethetnénk itt a sztereotipiákat, hogy a töprengő, intellektuális önsorsrontó Hamlet és a hedonista Vitéz Mihály szerepére pont ilyen korpusszal rendelkező színészeket választ a rendező, de a helyzet nem ilyen egyszerű: mind a Hamlet, mind a Vitéz Mihály olyan címszereplőt „igényel”, aki képes a két vállán cipelni az előadást. Mindkét szöveg háromórányi jelenlétet kíván a főszereplőktől, ami komoly szellemi és fizikai kihívás – fokozottan érvényes a régi színházi mondás: akkor veszik elő a drámát, ha van színész, aki a címszerepet képes eljátszani.
Hamlet fejében egész dráma játszódik le, Vitéz Mihály azonban egyszerű ember, egyszerű vágyakkal, az ő érdekében a külső káosz hatalmasodik el. Bár egy idő után kénytelen saját képességeivel szembenézni, és rájönni, hogy a mélyben bizony egy nagyszerű stratéga rejtőzik, csak a sok pia és a luvnyák elterelték a figyelmét róla.
Merőben más színházi nyelvet beszél a két előadás: a Hamlet szószínházi formában játszódik: a szereplők legtöbbször állnak/ülnek/kifelé, a közönségre néznek, eszköztáruk így aztán meglehetősen korlátozott. A szombathelyiek előadásában Béres Attila fenséges rendetlenséget, kavargó eseményeket teremt, csak úgy kapkodjuk a fejünket, ha követni akarjuk, hogy éppen Craiovában, Gyulafehérváron vagy Prágában vagyunk-e éppen.
A lényeg azonban mindkét előadás esetében ugyanaz: adott egy fő-/címszereplő, aki megpróbál az események sodrából kiemelkedni és győztesen kikerülni a végére. Persze tudjuk – a Vitéz Mihály esetében sejtjük –, hogy úgysem sikerül nekik, a hősök elbuknak, a történelmet pedig a nyertesek írják, de ennél sokkal fontosabb, hogy hogyan jutunk el a végkifejletig…
Kónya Orsolya
Fotók: poszt.hu, Hamlet: Gordon Eszter, Vitéz Mihály: Mészáros Zsolt
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: