Mielőtt meghalunk, azaz a sellők vergődése, egy életre szóló neurotikus és általános kapuzárási pánikhangulatban, azaz mi kerül a bakancslistánkra, és mikor.
A Stereo Akt Felülről az ibolyát – Before you die „ami eszembe jut” interaktív keserédes montázsa az idei Poszt majdnem elsőként bemutatott versenyelőadása lett. Aztán történtek bizonyos dolgok bizonyos szakmai szervezeteknél, jött a bojkott hangulat, beleszóltak, egymásnak feszültek, és az előadás offolta magát, offolták. Na, ezek után jöhetnek a kívánságok.
És akkor rendszerezzük! Ugyebár van Vasi (Vass Imre), akinek már a nagyapja is Vas Imre volt, meg Tamara (Vadas Zsófia Tamara), aki őt meghallgatja, ja, meg Szabi (Tóth Szabolcs), aki zenész, és többször megtanítja a közönséget úgy szépen és finoman, indiai módra tizenhatig számolni. Ők a játszók, akik elengedik magukat, ők a visszafogottak, akik megpróbálják szinte kényszeresen valóra váltani saját kívánságaikat. Hogyan legyünk férfiak, ha nőnek születtünk? Hogyan legyünk sellők, ha emberek vagyunk? Hogyan érjük el egy trambulin segítségével a súlytalanság állapotát legalább egy-egy pillanatra?
A „ki nem mondott válasz” természetesen a sehogy. Túl kicsi az a kispolgári tér, ahonnan kitörni szinte képtelenek vagyunk, így aztán pánikszerűen keressük a kellékeket, a minimális lehetőségeket, nehogy az életünket lepergető filmecskébe a végén hiba csússzon. Vasi legmerészebb vállalkozása, amikor egyszer megszabadul a bölcsességét jelző szakálltól. Egy kép erejéig más ember lesz. De ez is csak egy pillanatnyi öröm, egy bizonyos semmi.
Az előadás emiatt épp oda tart, ahová kell neki, sehová. Az interaktivitás is belehal ebbe a humoros, néha önironikus szalonnihilbe. Mert nincsenek nagy gesztusok, nagy szenvedések, nagy halálok. Van helyette dal, játék, visszafogott humor. Mindeközben ott lebeg felettünk az a bizonyos rémisztő alak, amely a fülünkbe súgja, úgysem leszel boldog. De addig legalább játszogass! Annyi még jár neked!
Aztán jön a végső csapás. Hiszen a játszók elkezdik a kívánságainkat komolyan venni. Például mindjárt itt a sellővé válás gyermekkori vágyálma. Az előadás legtragikomikusabb része a sellő anatómiájának, és terhességének tudományos bemutatása. A vágyunk tárgyiasul, a sellőből semmi más nem marad, mint a láb nélküli vergődés borzalma. A kívánságaink kicsit ellenünk fordulnak. Mert bármit is szeretnénk, itt ez a nagy és súlyos gravitációval, gondokkal, nyomorúsággal teljes visszahúzó erő.
Bár a Trafóban nem láttam az előadást mintha itt Pécsett a Kamaraszínház túl nagy lenne ehhez a nagyon intim interaktív játékhoz. Itt és most az intimitás kicsit elveszett, az interaktivitás picit esetlenné vált. A kérdés viszont bármennyire elcsépelt, valahogy egyre aktuálisabb. Vajon érdekel még valakit, hogy nekünk uram bocsá’ vágyaink is vannak? És vagyunk-e még egyáltalán valakik?
Kal Pintér Mihály
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: