„Mozart meghalt, hát támasszuk fel”! Talán ez is lehetne a mottója a neoklasszicizmus huszadik századi nagy mestereinek.
Mindenesetre Igor Stravinsky valahogy Mozart vígopera stílus-paródiában gondolkodhatott, amikor megírta az 1950-es évek elején a Rake’s Progress azaz A kéjenc útja című tragikomikus szenvedés-operáját.
Persze a műfaj nem létezik, ez csupán egy érzet. A kicsit fausti történet Tom Rakewell filozofikus döntésével kezdődik. Nem szolgáltatja ki magát semmiféle kizsákmányolónak, hiába is várja el ezt a fajta kispolgári tisztességet tőle jövendőbeli apósa, szépen kimosdatott feleségjelöltje. Ő a szerencse hullámain igyekszik élvezni véges kis életét. Ehhez jó partnernek bizonyul egy ördögi figura, aki elviszi Tomot egy szürreális kéjutazásra. Itt aztán Liba mamával Török Babával, egzotikus, kéjes és gyomorforgató izgalmakban részesülhet.
Tom ezzel a választással a szabadság illúziójáért cserében eladta lelkét az ördögnek, amit csak egy kártyajátékon nyerhet vissza. Mikor legyőzi magában az ördögöt, belesüllyed saját adoniszi mélységébe, és Vénusz halk szavára vágyva egy fél felvonáson keresztül kesereg. Egyfajta Requiemet énekel saját magáért.
A Kéjenc útja egyfajta tanulságopera. Szembesít bennünket a hibáinkkal, vágyainkkal, szabadságkeresésünkkel, és korlátainkkal. Illetve ahogy az opera végén eléneklik, valójában azzal is, hogy minden férfi egy őrült. A darab azonban egyáltalán nem őrült. Talán az „ördög bukása” pillanatában hallhattunk markánsabb zenei motívumot. Egyébként csak egyfajta mesteri zenét, amely kicsit aláfestője a történetnek.
Anger Ferenc rendező nagyon figyel a díszletekre, talán kevésbé a jelenetek dinamikájára. Mindjárt az első képben két helyszínt tesz egymás mellé nagyon szépen, megfelelően arányosan. Egy idilli vidéki kispolgári kertecske mellett lakótelepi ház képe fogad. A kettő között van egy kiskapu.
Az idilli kép tulajdonképpen egy évszázadok óta bejáratott rendszer leképezése. Megszületünk, dolgozunk keményen, hogy mások gazdagok legyenek, ezért aztán tisztességesek vagyunk, és ellátjuk feleségünket, hogy majd aztán szépen együtt meghallhassunk. Tomnak ez a fajta illúzió kevésnek bizonyul. Ő látni akar, érezni, tapasztalni, megfürödni a bűnben.
Amikor átlép a másik térbe, ott már a kispolgárok tucatjával találkozik. Mindazokkal, akik jönnek-mennek, szülnek, szeretnek, és akik kivetik maguk közül a „kéjencet”, a kíváncsit, az eleve bukásra ítéltet.
És ekkor jön a mondva csinált ürügy, az ördögi segítség, és Tom kiszakad ebből a két környezetből. A falak eltűnnek, és már csak rácsok vannak, amelyek között úgy telik az idő, hogy annak a jelenbéli értelmét is lehet látni. Ez pedig nem más, mint maga a kéj. Anger Ferenc a tömeget mindig egyszerre, egységesen mozgatja. Ők szeretnek, ébrednek, majd mindig egyfajta figyelő állapotba keveredve Tomon tartják a szemüket. Az ő története az érdekes.
Az ördögi terv részei azok a kéjes babák, a bűn emberei, akik egyfajta csillogó csomagolásban érkeznek meg. Ők ennek a világnak a termékei, azok a kommersz figurái, amelyek akár kicserélhetőek, átválthatóak, de a vonalkód ugyanaz marad. Így találkozik Török Babával, a kikiáltóval, és végül majdnem ő is egy ilyen dobozban végzi. Saját kéjútjának tucatárujaként.
Tomnak mégis sikerül megszabadulni ebből a sekélyes világból, és talán a kezdet szépségét ábrázoló kis homokozóban kezd rájönni a szerelem valódi értékére, és azoknak az áldozatoknak a fontosságára, amelyek miatt ez a több évszázada bejáratott rendszer mégis működik.
Mindezek ellenére sajnos a mű statikusságát a rendezés sem ellenpontozza. Nagyon sok állóképet láthatunk, a mozgások egyáltalán nem dinamikusak, így sokszor az izgalmas ötletek ellenére az az érzésünk, mintha inkább egyfajta oratóriumot néznénk.
Kal Pintér Mihály
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: