Amikor valaki a világot akarja megváltani, vajon mit kezd azzal az információval, hogy mindössze két éve van hátra?
Amikor valaki megtalálja élete szerelmét, hogy néz szembe azzal a kihívással, hogy pillanatokon belül talán arra sem lesz ereje, hogy a lányt megölelje? Ha valaki tudja, hogy egy képletből levezethető az egész világmindenség, az meg tud-e birkózni azzal, hogy a megoldást talán soha nem közölheti a világgal? Ha valaki mindehhez a húszas évei elején jár, vajon lesz-e ereje mindezt túlélni?
Stephen Hawking professzor életéről merészség filmet forgatni. A fizikus egy motoros neuronbetegség következtében kerekes székbe kényszerült, egy idő után a hangját is elveszítette, mégis egy asszony segítségével megmaradhatott tudósnak, sőt a világ egyik legnagyobb géniuszává válhatott. A mindenség elmélete című film Hawking első feleségének, Jane Wildnak a feljegyzéseiből született. Gyakorlatilag nem egy megsebzett zseniről, hanem egy kerekes székbe kényszerült kedves nagy gyerekről szól. Egy olyan férfiról, akinek egy-egy mimikájából, mozdulatából nagyon könnyen lehet olvasni.
A film ugyanakkor nem nagy tudományos fejtegetésekről, nem a kozmoszról, és a fekete lyukakról mesél elsősorban, hanem talán épp Mrs. Hawking feljegyzéseinek köszönhetően egy huszonöt évig tartó szerelemről, egy családról, és egy erős asszonyról, aki számára mindig ösztönösen a férje volt az első. A szerelemből vállalás, a vállalásból szeretetteljes áldozat lett.
Adva van egy anglikán bölcsészlány és egy meggyőződéses ateista fizikus fiú „első látásra szerelem” kapcsolata. Nincsenek magyarázatok, nincsenek különösebben izgalmas helyzetek, amelyben ez a szerelem megszületik. Ez csak úgy lesz. Aztán jön a tragédia, és a kapcsolat egyre erősebbé válik, míg végül valahogy vége szakad mindennek. Éppen olyan egyszerűen és finoman, mint ahogy mindez kialakult. Ugyanakkor a film rávilágít arra, hogy ha a testünk nem is engedelmeskedik nekünk, létezésünk egyetlen helyszíne az agyunk. Ez az egyetlen szervünk, amely minden nehézség ellenére meg tudja teremteni a maga univerzumát.
Eddie Redmayne Hawking professzor karakterében olyan, mint az az ember, aki egyszerre több szólamban énekel. Jelen van a játékában a fájdalom, a komiszság, az infantilizmus, az élet megpróbáltatásainak letehetetlen kínzó gondja, a kiszolgáltatottság és az áldozat feltétel nélküli elfogadása, az érzékenység és az érzéketlenség, és az a nyugalom, amely csak azoknak az embereknek lehet a sajátja, akik a boldogságot nem a külső hatásoktól remélik, hanem belülről élik meg.
Felicity Jonesnak sincs könnyű dolga. Hiszen Jane szerepében egyszerre kell megmutatnia a gyengéd, finom intellektuális lányt, a küszködéseiben megerősödő asszonyt, a kitartását Isten mellett, és mindezek mellett azokat az elfojtott indulatokat, amelyek óhatatlanul megszületnek ebben a helyzetben.
A két fiatal színész alakítása briliáns. Egyfelől azért, mert ösztönösen élik meg szerepeiket. Másfelől mert a korlátok miatt néhány szóval, gesztussal, nézéssel akár egy-egy vitát, szerelmes délutánt, fájdalmas szakítást is pontosan érzékeltetni tudnak.
Így nem csupán bepillanthatunk egy fájdalmasan szép életút kulisszái mögé, de egy kicsit részesei lehetünk Hawking életének is.
Miután a film elsősorban életrajzi ihletésű, bizonyos figurák megjelenése, hatása talán néha az időbeli aránytalanság érzését kelti bennünk. Ennek ellenére az utóbbi idők egyik legmegindítóbb filmjét volt szerencsém látni, és azt javasolnám a legszőrösebb szívű férfiaknak is, hogy minimum egy százas csomag zsebkendővel tessék beülni a moziba!
Kal Pintér Mihály
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: