Kern műfajú film született. Kerntől nem idegen ez a műfaj, és gyakorlatilag éppen ő az, aki ebben a műfajban a legnagyobb. Még a címében is jelzi azt, amit talán szándékosan nem is akart. „Gondolj rám” És rágondolunk, hiszen egy tapodtat sem enged el minket. Magához vonz, a maga világában mesél egy újabb sztorit.
De hiszen ilyen volt a Sztracsatella, a Csudafilm is. Ragályi szemén és Presser fülén keresztül csak eljutunk Kernig. De szemet és fület is ő választott magának. Tehát vagy LGT vagy nincs kernes élmény. Ez is hozzátartozik, ha akarjuk, ha nem. Néha még Woody Allen is ilyen. Kernes. Vagy fordítva. Fájhat a hasunk, miközben azt mondjuk karakterként, hogy fáj a hasunk. Beszólhatunk Pressernek, ahogy Woody is kiszól a filmjeiből. Aztán győzzük követni, hogy ez most Kern vagy az általa alakított Borlai doktor.
A történet egyszerű. Borlai, a sebészek sebésze halálos beteg lesz. Megutáltatja magát a szeretteivel, a kollégáival, hogy halála után senki se sajnálja. A halál elmarad, az élet visszaáll, a kötelékek azonban már elvágva lógnak. Na és egy ilyen helyzettel mit lehet kezdeni? Ha mást nem, annyit mindenesetre igen, hogy legalább élünk, hogy legalább szabadok vagyunk.
Így hát a történet kicsit váladékban haldoklós, de sokkal inkább édesbús. Annyira humoros, amennyit még elvisel egy ilyen helyzet. Szerintem nagyon. Néha akár egy-egy kabaréhelyzettől sem idegenkedik a rendező. Talán kizökkenünk, de kicsit kernesen összekacsintunk a főhőssel, aztán újra belemélyedünk a néha szkeptikus lemondó, néha talán pózból, vagy gőgből az élettel kisemberként nagyon erősen szembenéző karakterrel.
Kern, vagyis Borlai néha besétál a Dunába, persze ezt is amolyan kávéházi eleganciával teszi. Aztán toprongyosan felemelt fejjel, mint valami kifutón, megmutatja a sorsát. És működik. Kernesen működik. Szeretjük őt, tehát ismerjük a mechanizmust. Ő is ismeri saját magát, tehát nem véletlenül hangzik el a film legfontosabb mondata. Orvosként látja saját magát, ahogy egy folyosón végigmegy. Gyakorlatilag ezt élvezi Borlai doktor leginkább a hivatásában. Talán az öt év egyetem és a rengeteg szenvedés is erre volt jó. Hiszen olyan jó végigmenni azon a folyosón orvosként.
És hova jutottunk megint? Kernhez. Kern szeret végigmenni orvosként egy folyosón, szeret vezényelni karmesterként. Szeret szembenézni a betegségeivel, és cinikusan kinevetni a halált, vagy éppen azt a bizonyos életet. A Gondolj rám nem vidám film, de talán nem is igazán szomorú. Hat az érzékeinkre, de nem gyilkol, inkább sírva nevettet. Talán egy kicsit művészi, katarziskereső, katarzisteremtő. És ugyanúgy recseg benne az élet, mint egykor a Lövölde tér valahol a nyolcvanas években, abban a bizonyos Kern országban.
Kal Pintér Mihály
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: