Tatárszentgyörgy, romagyilkosságok, Kurosawa és a szamurájok. Az Örkény István Színház Mese az igazságtételről, avagy a hét szamuráj című előadása egy kicsit ironikus, kicsit bús, kicsit magyar, szomorúan kacagtató, rizszabáló mese.
Kurosawa A hét szamuráj című filmje ihlette meg a szerzőket, Mikó Csabát és Gáspár Ildikót, hogy a mai magyar valóság egy jelentős problémájáról drámát írjanak. Adottak ugye a völgylakók, akik a saját korlátolt világukban, egy önellátó békés rendszerben működtetik az életüket. Monoton mozgásban tartják fenn a létet. Gyakorlatilag a külvilágra nem látnak rá, így nem létezik az ellenségkép. Tart ez egészen addig, amíg két völgylakót le nem lőnek valakik valamiért valahol. Betolakodott az ellenség. És akkor itt a dilemma. Védjük meg magunkat, vagy kössünk kompromisszumokat?
Innentől a mese egy életjátékká válik, és felteszi a maga filozófiai kérdéseit. Ha kompromisszumot kötünk, akkor előbb-utóbb elnyomnak, megsemmisítenek. Ha harcolunk, előbb-utóbb meghódítanak. Tehát segítséget kell hívni.
És itt megjelenik a tatárszentgyörgyi romagyilkosságokkal kapcsolatban az első párhuzam. Mi engedhető meg a védelemnek? Meddig mehetnek el a védőink? Vajon mi lesz a védelem ára? Ebben az esetben is kompromisszumot kell kötni? Vajon, ha a kijelölt védők megjelennek, ugyanaz a hely marad a saját kis környezetünk, mint ami azelőtt volt? Vagy az akár önzetlen védők már a védelmükkel éppen azt „rabolják el” a környezetből, ami miatt azt meg kell védeni?
És jön a nagy kérdés. Döntsön a néző! Maradjanak a védők, és védjék meg a falut, avagy menjenek el, és maradjon meg a környezet, ami természetesen a félelem miatt szintén nem ugyanaz a környezet. Vagyis választhatsz, de nincs megoldás. Körbejártuk a kérdést, és vagy kicsit, vagy nagyon belehaltunk.
Gáspár Ildikó és Mikó Csaba valójában kiteszi az asztalra az összes kérdést, ami a romagyilkosságokkal kapcsolatban felmerül. Félünk valakiktől, vagy valamitől? Ez jogos, vagy nem jogos? Ártatlan embereket a származásuk miatt beáldozunk, mert félünk bizonyos emberektől? Önkényesen példát statuálunk? Vagy csak védelmünkbe veszünk egy helyet vélt vagy valós ellenségekkel szemben?
A két történet összemosható lenne, de a szerzői szándék más. Itt egy konkrét testidegen epizódban jelenik meg annak a bizonyos magyar falunak az élete. Történik mindez akkor, amikor mi felszólításra épp azon gondolkodunk, hogy maradjanak a védők, vagy menjenek.
És akkor én tovább gondolom. Mi van akkor, ha nem fegyver végzett azzal a két völgylakóval, hanem a villám? Mi van akkor, ha egy vélt ellenséget kergetünk? Mi van akkor, ha nincs ellenség, csak ellenségkép?
A Mese az igazságtételről, avagy a hét szamuráj című előadás meseszerűsége ragadott meg leginkább. A darab interakcióra törekvése inkább egy színes elem volt, mint megrázó dilemma. A két sztori egymáshoz képest eléggé külön egységként határozta meg önmagát. Ez pedig többször kizökkentett. A Kurosawa film nyomvonalán elindulva el tudnám képzelni a gyöngyöspatai hét gárdista meséjét, vagy másik oldalról a tatárszentgyörgyi gyilkosság utáni roma összefogást. Esetleg egy szürreális mesét ezekből mozaikokból összeszőve-fonva. Lehet, hogy azt az előadást még ennél is szívesebben néztem volna meg.
Kal Pintér Mihály
Akira Kurosawa, Hideo Oguni, Shinobu Hashimoto A hét szamuráj című forgatókönyve motívumai alapján, valamint Tábori Zoltán Cigány rulett című riportkönyve felhasználásával írta:
Mikó Csaba és Gáspár Ildikó
Szereplők:
Baksa Imre mv.
Bíró Kriszta
Debreczeny Csaba
Ficza István
Jankovics Péter mv.
Jéger Zsombor eh.
Kerekes Viktória
Kókai Tünde eh.
Máthé Zsolt
Nagy Zsolt
Novkov Máté eh.
Pogány Judit
Takács Nóra Diána
Terhes Sándor mv.
Vajda Milán
Znamenák István
díszlet-jelmez:Izsák Lili
zene: Kákonyi Árpád (Gryllus Vilmos dalainak felhasználásával)
dramaturg: Ari-Nagy Barbara
súgó: Horváth Éva
ügyelő: Sós Eszter
a rendező munkatársa: Tóth Péter
Rendező: Polgár Csaba
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: