De akkor miért Hair?

De mi is a Hair? Happening, rock-játék, lázadás, Forman-film, finom keretekbe erőltetett rockmusical? Volt már ez is volt már az is, és most lett egy Mohácsi performance.

A Mohácsi testvérek ugyanis nem döntöttek a műfajról. Nem biztos, hogy önmagában fontos konkrét műfaji keretek közé erőltetni egy előadást. Bevallom, az Orlai Produkció bemutatójával kapcsolatban ilyen tekintetben zavarban voltam.

Láttam fiatalokat, akik fiatal színészeket, mondjuk úgy, saját magukat alakították. Kiszóltak a térből.  Beszéltek a Hairről, a jogdíj-problémákról, sőt elcsettintik azt a fricskát, hogy ugye nem ők beszélnek majd csúnyán az előadásban, hanem a karakterek, akiket alakítanak. Ez is része a Mohácsi-koncepciónak, és üzenet azoknak, akik szerint szabadság kell a színházban, a szabadosság visszaszorítása azonban kívánatos, így van egy határ abban a bizonyos szabadságban, amit hát azért meg kellene húzni. És ugye a hatalom is valahogy így működik. Húzogatja a határokat, finoman elrejti a kis cenzúra-bombákat. Tehát fincsi ez a fricska, mindig jól esik az ilyen. És mindig el is csattan. Előadás közben fel is jön a színpadra Mezeiné Réti Margit (vagy Rétiné Mezei Margit) , korunk akta-banyája, és kocka-fia. Így tovább lehet kifelé beszélni, kilépkedni a karakterből, és folytatni a „mi a fene ez itt a színpadon” játékot.

De „mi a fene ez itt a színpadon”? A Hair alakítható, formálható, aktualizálható, ha nem érezzük szentírásnak Miloš Forman filmjét, és annak zenés színpadi átiratait. Hiszen a Hair nem Formannál kezdődött. Ahogy az előadásban itt is kimondják, ne várjuk a filmet, ne működjenek bennünk az elvárások. A karakterek lazán kezelik a szituációt. Ez ad az egész első felvonásnak egy olyan fajta szabad játéklehetőséget, amelyet meg kell szoknunk. A laza játék ugyanakkor ezt a fajta fiatalos életérzést mindenképpen erősíti. Épp azt fejezi ki, ami a darab üzenete. Úgy kellene élnünk, hogy minden szabad, ami másoknak nem árt. És ebben minket senki ne akadályozzon meg! Ez ki is mondatik, ez a liberális alapelv, így direktben.

A színészek a szituációkkal ugyanilyen szabadon bánnak. Elmondják, hogy halnak majd meg, hogy ez az egész számukra, mint színészek és/vagy karakterek számára miért problematikus, miért jelent ez az egész kilátástalanságot. Itt már a játék kilátástalansága és a karakter kilátástalansága egybefolyik. Az első felvonás ebben a performansz-jellegű fél-improvizatív hangulatban telik el. Egy idő után ez a bent vagyok -kint vagyok, kiszólok, visszaszállok a karakterembe  játék kicsit didaktikussá válik, elveszíti az erejét.

Hiszen a Hair ereje a fiatalok lázadásában rejlik. Ez a lázadás nyilván mást jelentett a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában, mást jelent most, miközben megvannak a közös pontok. Mohácsiék nem a lázadásra, inkább a játékosságra, az abszurditásra helyezik a hangsúlyt. És ez a fajta ruha, amely a legtöbb Mohácsi-előadásnak jól áll, itt valahogy túl bő, vagy túl szűk.

Az előadás legnagyobb erénye, hogy a fiatalokat egy nagy egységnek tekinti. Valójában ugyanazok játsszák a konzervatív szülőket, mint a hippiket. Egymás után lehet valaki amerikai katona, vietnámi katona, vagy épp Berger. És egy idő után – kellemes belemagyarázás – valahogy azt érezzük, hogy bárhova születhettünk volna, bármilyen attitűddel rendelkezhetnénk, de a Let the sunshine int mégis mindenki megérti, ott letisztul a kép.

Az persze továbbra is kérdés, hogy ebben a játékos, kicsit improvizatív, kicsit abszurd hangulatban mennyire ürügy a zene. Valójában megélnek ezek a dalok Mohácsinál is? Néhány dalt inkább bélyegnek érzek, amit rányomtak az előadásra, hiszen az eredeti Hair slágere, muszáj volt.

A Hairnél a másik nagy probléma épp a címszereplő, vagyis a haj. A hatvanas-hetvenes években a hosszú hajjal még ki lehetett fejezni a lázadás erejét. Könnyen lehetett vele provokálni, vagy épp megkülönböztetni magunkat a kockafejektől. A jól fésült társadalom előbb-utóbb agresszívvá, kétszínűvé, számítóvá válik. A hosszú haj a szabadság, a béke és a fiatalság jelképe lett. Ma már ez történelem. Épp ezért tetszett, hogy Mohácsiék a „hosszú hajból” egyfajta misztikumot gyártottak. A haj egyszer csak, egyik pillanatról a másikra bizonyos embereknél kinő. Talán azoknál, akik megérdemlik, vagy akik „olyanok”. Aztán ez a gondolatmenet valahol elhal a darab közepén. Már nem értem, hogy miért éneklünk a hajról. Hogy miért fontos. Hogy ma ez mit jelent. Sámson erejét, vagy valami egészen mást? Vagy nem is a haj számít? De akkor miért Hair?

A második felvonásban a ki-beugrálós játék szinte elhal. Már az előadás végén sem térünk vissza a megnyitott kerethez. Nem válnak a fiatalok újra színészekké. Ugyanakkor a Hair Mohácsiék verziójában folytatódik. Belekeveredünk a vietnámi háborúba. Megjelennek más Mohácsi előadásokból ismert képek, így például a katasztrófaturizmus, vagy az a bizonyos abszurd kabaré-fordulat, hogy az előre kitalált áldozattal halála előtt, de akár utána is milyen izgalmasan bulvárosan hősies interjúzni, miközben nem érezzük át a tragédiát. Mohácsiék minden oldalról bevezetnek bennünket ennek a tragédiának az árnyoldalai közé. Ahogy az eredeti (ha van ilyen) Hair Berger igazságát mutatta meg, Mohácsi egy bizonyos ponton Claude tragikus sorsát állítja szembe Berger laza viselkedésével. És innentől ez tényleg nem egy hippi sztori. Mindenki sorsa, igazsága, élete számít.

A második felvonás a maga abszurd beszúrásaival együtt is elkomorodik. Mohácsi egyfajta „hagyományosabb előadással” folytatja a történetmesélést. A legvégén pedig már fogalmunk sincs, hogy miért nem vezet minket vissza ahhoz a műfajhoz, amelyből indultunk. Miért nem lesz a nézőtéren annyiszor világos. Miért nincs annyi interakció. Miért kezdünk bele egy más fajta stílusba.

Talán egy érdekes kísérletnek voltunk szemtanúi. És ebben a kísérletben egyszer, vagy akár többször is érdemes részt venni! Utána lesz min gondolkodni.

Kal Pintér Mihály