A Szigorúan ellenőrzött vonatok Jiří Menzel egyik legismertebb filmje. Az alapmű Bohumil Hrabal kisregénye, a kaposvári társulat ehhez nyúlt vissza, átrendezve kicsit a fontossági sorrendet.
Bérczes László rendező saját bevallása szerint csak akkor nyúlt a filmhez, amikor egy adott problematikát nem tudott megfelelőképpen megoldani – pontosabban ilyenkor jött mindig valaki, aki elmondta, hogy is volt ez a filmben. És ez nagyon fontos momentuma a Csiky Gergely Színház előadásának: a közös munka, az együttgondolkodás látszik minden egyes mozzanatán, s az ehhez választott forma még jobban felerősíti ezt.
Az alig két órás előadás a színpadon, a vasfüggöny mögött játszódik, a nézőtér a színpadfenéken, a vasfüggönnyel szemben helyezkedik el. Cziegler Balázs díszlete nagyszerűen szolgálja az előadást: az összevissza dobogókon zajkeltésre, zenélésre alkalmas kiszögellések, kellékek sora helyezkedik el, nagyon is megrendezett rendezetlenségben. Minden az összhangzást szolgálja: Rozs Tamás zenés betétei bele-beleékelődnek az események sorába, néhol talán megakasztva, de leginkább segítve azokat a továbbhaladásban.
Milošnak már a dédapja is vasutas volt, majd a nagyapja és az apja is, így esélye sem volt, hogy saját sorsot válasszon magának: segédként beáll a városka állomásfőnöke és forgalmistája mellé, hogy ellesse a szakmai trükköket – nem mintha bármi köze lenne a szakmához, amelyet ráerőltettek. Így aztán a fiú egész életében sodródik az árral, nincs saját hangja, s ha van is, azzal leginkább a szorongásait fejezi ki. Az előadás narratív elbeszélésmódot választ, de minden karakter mesélő és cselekvő személy is lehet, át- és átcsapva egyik játékmódból a másikba. Mivel mindenki legalább kettő – de inkább három – szerepet játszik, s amikor éppen nincs jelenetben, akkor hátul szemléli az eseményeket vagy zajt „szolgáltat”, a rendezés szinte lehetetlen koncentrációt vár el a játszóktól. Tekintve, hogy a kaposváriaknak a POSZTon egy egyórás pihenő közbeiktatásával, kétszer kellett produkálniuk ezt a koncentrált jelenlétet, azt kell mondanunk, kivételes kondícióban van a csapat, egy-két suta pillanattól eltekintve minden pont a helyén volt.
Bérczes László szeret elszöszmötölni egy-egy problémán, egy-egy képen megállítja a néző tekintetét, s ezért mi csak hálásak lehetünk. A galambszar szinte felnemesül attól a gesztustól, ahogy Hunyadkürti György a kettős létra tetején egyensúlyozva megjeleníti nekünk a lepottyantott főnök urat, ugyanő akrobatikus ügyességgel szorul bele a hordóba, amely pár pillanattal azelőtt még asztal vagy dob volt. Vagy hichthof, amelybe az állomásfőnök beleordíthatja minden bánatát és frusztrációját, mert hiszen ott nem hallja senki. A legerősebb jelenléte mégis Csonka Ibolyának van, aki Miloš anyjaként és állomásfőnöknéként is fontos eszközöket kap segítségül. Megkapó az a jelenet, amelyben az utóbbi szerepben fáslijával mint egy köldökzsinórral magához láncolja a Milošt játszó Fehér Lászlót, miközben szerepe szerint arról panaszkodik, hogy ő már nem nő, nem tud a fiúnak tanácsot adni szexuális kérdésekben.
Szépen kidolgozott jelenetek tömkelege kívánkozik ide, lehetne őket hosszan sorolni, de aki látott már valaha Bérczes-rendezést, tudhatja, hogy egy-egy kimerevített kép sokszor többet mond el nála, mint másnál egy végigbeszélt jelenet. A szimbólumok itt is nagyon fontosak: az emelvények egy kusza peronsornak, berobbantott tehervagon-hegyeknek tűnnek, egy ideiglenes várótererem képe is felsejlik, mert hiszen ideiglenes átutazók vagyunk mi magunk is, mindig egy másik állomás felé tartunk, itt csak megpihenünk egy kicsit, várjuk a csatlakozást a célállomás felé. Hogy hogyan töltjük el az életünket két állomás között, az már a mi felelősségünk: lehetünk egyszerű emberek vagy hősök. Sokszor csak egy másodpercnyi várakozás kérdése az egész…
Kónya Orsolya
Fotók: poszt.hu, Memlaur Imre
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: