„De az ok! Csak volt rá valami okuk!”

Betiltott darabot elővenni mindig izgalmas. Pláne, ha nálunk negyed százada mutatták be, és azóta sem vették elő újra.

Pedig Arthur Schnitzler A Bernhardi-ügy című darabja már a maga idejében is érdekes vállalkozás volt: 1912-ben írta a szerző, és rögtön be is tiltották. Schnitzler ez után éppen azt az utat választotta, melynek kritikájáról szól – közvetve és átvitt értelemben egyaránt – a Bernardi: Schratt Katalin, Ferenc József szeretője ajtaján kopogtatott befolyásért. A szép színésznő azonban hiába próbálkozott, a császár az egyház nyomásának engedett, a mű maradt betiltva…

Az Örkényben a dramaturgok az eredeti darab több mint a felét kihúzták, Ari-Nagy Barbara és Gáspár Ildikó munkája nyomán olyan szöveg születhetett, amely megfelel az Örkény legutóbbi előadásaiból elővillanó alapkonfliktusoknak: az egyén és a hatalom küzdelme a központi téma itt is. És a hatalomátvétel szociológiája-pszichológiája.

Bernhardi professzor saját erőből, néhány egyetemi évfolyamtársával a semmiből létrehozott egy kórházat, amely mára tekintélyt vívott ki magának. Még akkor is, ha az alapítók mind zsidók, a többségi társadalom kénytelen elismerni, hogy a kórház szakmai sikere törhetetlen. Egészen mostanáig: egy vérmérgezésben haldokló lány fekszik az egyik kórteremben, az orvosok mindegyike tisztában van vele, hogy a napjai meg vannak számlálva. De feladhatják-e neki az utolsó kenetet? Szabad-e egy nagy fájdalmakat átélő fiatal nőnek megmondani, hogy nincs remény? A klinika vezetője, Bernhardi (Mácsai Pál) válasza egyértelmű nem. Az egyház embere azonban hajthatatlan. Amíg ők ketten vitatkoznak, megkezdődik a háttérben a taktikázás, a pozícióharc – kicsi ez a világ, még kisebb a szemétdombja…

Az erősen húzott darabot a lecsupaszított díszlet tovább erősíti: Izsák Lili szürke falak, félig lehúzott rolók közé kényszeríti a szereplőket, egy hátrafelé szűkülő térben. Ascher Tamás rendező nem hagy menekülési lehetőséget: minden szó, minden gesztus felerősödik. Mi meg süllyedünk a széken: itt és most vagyunk, akárhol és akármikor. Bernhardi Kohlhaas Mihályként küzd az igazságáért, amely eleve kudarcra ítéltetett: a társadalom csak akkor akar megmondó embereket, ha ahhoz érdeke fűződik. Márpedig egy osztályvezetői kinevezés – pláne egy megbízott igazgatói pozíció – csábítóbb, mint erkölcsi vitákat folytatni egy „eset” kapcsán.

Für Anikó Ebenwald doktor szerepében már-már félelmetes: a higgadt, praktikus külső mögött egy számító dög lapul, aki kitörni kész és képes. Flint miniszter szerepében Gálffi László kicsit a János királyban játszott karakterére emlékeztet: egy vallás- közoktatási és egészségügyi miniszternek sem egyszerűek a hétköznapjai, ha meg akarja találni az éppen arra alkalmas talpat az előrejutáshoz. A többieknek „csak” annyi a dolguk, hogy pontos időzítéssel, megfelelő helyeken alájátszanak a három fő karaktert alakító színészeknek, az egyházat képviselő Nagy Zsolt is a háttérbe szorul ebben a rendezésben.

Mintha Ascher üzenni szeretne: nem a zsidókérdés itt a fő téma, sokkal általánosabb igazságokról és igazságtalanságokról gondolkodva kell elkapnunk a következő metrót…

Kónya Orsolya

(A cím idézet Heindrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregényéből. Fordította: Kardos László)