Fischer Iván egy hangszórón keresztül viccesen figyelmeztet, hogy csak a hangosabb részeknél köhögjünk. Ezután kijön és szintén kissé humorosan megjegyzi: még hogy Messiaen Turangalila szimfóniájára a magyar közönség nem nyitott?Felháborodott, amikor valaki ezt mondta neki.
Pozicionálva érzem magam. Ha a fene fenét eszik is, nyitottnak kell lennem. Szóval az alaphangulat megvan. Érteni és élvezni kell. Ezután a karmester kimegy, majd újra visszajön és kezdődik az egy és negyedórás csoda.
Persze a helyzet ennél egyszerűbb. A szimfóniát – hála a zenei megosztó oldalaknak – már ismerem, és fenn is volt a kívánságlistán. Egyszer legyen már valaki olyan bátor, hogy Beethoven és Brahms bestofok helyett ezt csak úgy egyedül, pucéran tálalja fel. A Fesztiválzenekar bátor. És ez a fajta bátorság még érthető lenne 50 éve. De hatvanöt évvel a mű bemutatója után kicsit úgy érzem, talán már nem itt kellene tartanunk.
Milyen Messiaen zenéje? Dallamos, de nem könnyű, pátoszos, de nem giccses, szenvedélyes, de nem hatásvadász.
Messiaen a következőket írja a II. világháború után született szimfóniájáról: „A turangalîla szanszkrit szó. A lîla szó szerint annyit jelent: játék, de Istennek a világmindenségben folytatott játéka értelmében a teremtés játéka, a pusztítás és újjáteremtés játéka, az élet és halál játéka. A lîla ugyanakkor a szerelmet is jelenti. Turanga az idő, ahogy rohan, mint a vágtató ló, az idő, ahogy pereg, mint homokórában a homok. Turanga a mozgás és a ritmus. A turangalîla tehát egyszerre mindent jelent: szerelmi dalt, himnuszt a boldogsághoz, időhöz, mozgáshoz, élethez és halálhoz.”
És valóban. A szimfónia olyan elementárisan hat, annyi erő, boldogság, harciasság, energia, érzelem feszül benne és robban ki belőle, hogy az szinte már felfoghatatlan. Mintha a romantika valamiféle nagyon végletes világában lennénk, ahol a hagyományos zenei akkordok már más zenei jelentőséggel bírnak. A tíz tételes műben ugyanakkor folyamatosan váltakoznak a meditatív és a dinamikus zenei részek. A zene hol játékos, hol feloldozást ad, néha pedig egészen különleges misztikus világot tár fel. Néha szinte fenyeget, máskor pedig valamiféle mennybeli, éteri boldogsággal játszik. Bár a mű nem zongoraverseny, a zongora mint szólóhangszer végig jelentős szereppel bír benne. Szinte soha nem lágy a hangzása. Mindig kemény, erőszakos, de legalábbis aktív exhibicionista. Sokszor finom diszharmóniában van a zenekarral, ezáltal soha nem válnak a líraibb zenei részek patetikussá. A darab különlegessége az ondes martenot. Ezt az elektronikus hangszert 1929-ben Maurice Martenot fejlesztette ki. Hangzása alapján ez egyfajta madárhang-fejlesztő gépecskének tűnik. Miután Messiaen ornitológus is volt, ez talán nem véletlen.
Az 1908-ban született zeneszerzőt Boulez és Stockhausen mesterüknek tekinteték. A huszadik századi francia zene meghatározó szerzője hat évtizeden keresztül egy párizsi templom orgonistája volt. Messiaen zenéjében mindig megtalálható, valamiféle rejtett optimizmus, az a remény, amelyet Istenhez való viszonya határozott meg.
Kal Pintér Mihály
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: