Mohácsi főpróbára menni nem életbiztosítás, szinte borítékolható, hogy újrázni kell, mert az utolsó pillanatban is jobbra szabják a látszólag készt. Mohácsi előadásra menni sem egyszeri alkalom, mert nem jár mellé drámakötet, s kevesek születtek a földre, akik első találkozásra magukba szippanthatják az elhangzott szöveg minden finomságát, játékát és mélyét – hogy az egyéb dramatikus elemeket ne is említsük.
A csütörtöki főpróba egyetlen hosszú lélegzetű (150 perc) felvonását – akár átszabták, akár nem -, mégsem vágyunk a közeljövőben újranézni, mert hatása alattomos. Minden megvan benne, amiért a Mohácsi testvérek előadásait tragikumunkban is kuncogva élvezzük: oda nem illő idézetek (vers, szólás, argó) beemelése a dialógokba, bevett terminusok megszentségtelenítése egyszerű szinonimáik (ld.: íjász = nyilas) használatával. Lehet élvezni, először hálásan felkacagni, aztán talán zavartan, mert zsigerileg kívánnánk, de a színpadi történések beindítják a morál vészcsengőjét, mígnem teljesen megszűnik mindennemű komikumi hatás a deszkákon.
Az előadás frissiben erős, de jól elviselhető színházi élménynek titulálható. De amikor órákkal, napokkal később mondatait és képeit ízlelgetnénk, csak nem akar lecsengeni, kitartóan borzolja a néző lelkiismeretét.
Tölcsérszerűen, hátrafelé szűkülő, egy-egy lépcsővel szintekre tagolva emelkedő, nyitott végű puritán tér, ismerős az Egyszer élünk… második felvonásából. Fehér díszletfalakon jobbra és balra két-két további járás, ahol gépiesen mozgó tolóajtók köpik be és nyelik el a jelenetek szereplőit. A díszletet vasrácsozat fedi, mintázatának a falakról visszaköszönő szürke árnya, a színpadtér egyetlen színe. Kellékek, kisebb bútorok – a muzsikusok fix ülőalkalmatosságait leszámítva – csak a szereplők révén kerülnek be és ki a játéktérbe. Jó Mohácsi szokás szerint, a zenekar a teljes játékidő aktív résztvevője, kétoldalt, amennyire csak lehet szorosan a falak mellé rendezve a színpadon, ami a végkifejletig egyetlen percre sem marad a játszók nélkül.
A jelmezek tompák, színskálájuk néhány fehér ingtől eltekintve a szürkétől a feketéig terjed. A szereplők karakterek közti váltása, a nyílt színi átöltözések megkönnyítése érdekében funkcionálisak, egyenruhaszerűek.
Az 1941 augusztusában történt, az előadás gerincét adó, a kemenyec-podolszki vérfürdőt a VERITAS Történetkutató Intézet vezetője „inkább idegenrendészeti eljárás”-nak titulálta. Rafaelék sabbathi gyertyagyújtás szertartásába érkezik a kitelepítés híre, ami tucatnyi kép, áldozatok sora és a sorsukhoz asszisztáló civilek és katonák szilánkos történetein át, a végkifejletig, megsemmisített honfitársaink éterbe oldódó hamvaihoz vezet.
Mondanám, ha egy mondatba próbálnám sűríteni a kijelentés hatására született előadás cselekményét.
A tizenhat szereplő által megjelenített 50-70-100 színpadi alak szinte fejenként egy színdarabra elegendő súlyos tragédiát vonultat fel. Még akkor is, ha egyéni sorsuk csak mondatnyi megszólalásba sűrűsödik. Nem lenne szabad válogatni, hogy melyikről szólunk és melyikről nem, de a szerzők kegyesek, adnak két szamárvezetőt.
Az előadást indító Rafaelékkal többé nem találkozunk, illetve csak az apa (Gálffi László) marad írmagnak egy kivégzés után a tömegsírnál. Megkönyörülnek? Hazaküldik. Haza… Majd köpnek egyet utána, „itt halt meg az egész családja és nem is sírt”.
Az alkotók a játékidő felénél lezárják a történetszálat, kibiccentenek, nehogy már keretes szerkezetet, könnyű befogadást várjon valaki.
Hamvaskürti (Klein)-ék története több képben is árnyalódik az előadásban. Márton (Debreczeny Csaba), épp átcsúszna a zsidótörvényeken, de Juditja (Kerekes Éva) már nem, szolgálójuk Hannuska (Némedi Árpád) is rendes zsidó lány. Ide hozza Péter (Patkós Márton e.h.) fiuk bemutatni szerelmét. Helgát (Pálya Pompónia e.h.), akit egy ifjúnyilas tüntetésen látott meg, „Shalommal mégsem köszönthette, maradt hát a Heil Hitlernél”. Helga megkéri a fiú kezét, joggal, havi 600 pengős, állami nyugdíjas állása van. Gyönyörű lány, a „mocskos szemét náci”, a kitelepítések miatt viszont mégsem megvetendő a kínálkozó rokoni kapcsolat. (Vélhetően az is a történetszálhoz tartozik, hogy a későbbiekben Helga és Péter kivégzések aktív résztvevői, a fegyverek oldalán. Ott nincsenek nevesítve, csak háttéralakok.) A KEOKH hivatalában dolgozó lány elöljárói előtt nem maradhat sokáig rejtve a Hamvaskürti család kétes pedigréje, választás elé állítják. Magának kell a halálba kísérnie Péteréket, a nála lévő nyomtatvány azonban egyiküket megmentheti. Ezt a magában életképtelen, önző, gyermeki Mártonnak ítélik, hogy megmaradjon hírvivőnek. Legyen, aki elmeséli, mi történt velük. A család még ki sem ér a játéktérből, de Márton már el is felejtette, hogy miért kellett csomót kötnie a zsebkendőjére.
Újabb szerzői félre, ha eddig még nem konnotáltad, nem csak a héroszok, de a hírnökök kora is lejárt, illetve akadnak, csak Mártoniak. Nem csak az előadás terében és idejében. De nem itt van a játék vége, a történetszál lezárása után még két kegyetlen jelenetet kapunk.
A dupla expozíció (Rafaelék, Hamvaskürtiék bemutatása) után ideje választ kapni a konfliktus (kitelepítés) okára. Ami pusztán egy hagymázas álom, nem másé, mint Horthy Miklósé. Az álom pedig bravúrosan megelevenedik a színpadon, ködös és fordulatos, ahogy az az álmok szokása. Kell egy kis idő, mire biztosak lehetünk benne, hogy ki az ellenkormányzó (Kocsis Pál) és ki a miniszterelnök (Gálffi László). Az álombeli „dakota/komancs/sziú” indiánok Kohnná és Grünné változnak, a hontalan zsidók nem hagyják nyugodni az ország fejét. Az „indiántörvények” remek bevételi forrással kecsegtetik a kormánytagokat az újonnan alakítandó „Sárgacsillag Rt.” termékein keresztül. A profit hívószavára beköszönnek a háromkirályok (Bíró Kriszta, Gyabronka József, Vajda Milán) – tömjén nélkül, mert nehéz volt a vasfazék – próbálják megvenni a kormányzót, hogy kiengedje a hontalan zsidókat Palesztinába. Hogy „a zsidókat deportálni nem kell félnetek”, azt végül nem más, mint maga Attila, a hun (Némedi Árpád) megidézett szelleme nyilatkoztatja ki. De még Attilának át kell lényegülnie Hitlerré, hogy végleg meggyőzze a kormányzót.
A verdiktet szentesítő Horthyt, kabátjának a színpadot átszelő hosszú uszálya, mintegy mementóként berántja a korábbi jelenet tömegsírjába. Hatásos kép, halvány kipillantás az előadásból a történelemi tényekre, hisz a kormányzó karaktere kimarad a további színpadi történésekből.
A fentiek csak az eszme, a mozgatórugó, a gyakorlati megvalósítása még szörnyűbb.
Az, ahogy a „Sárgacsillag Rt.”-ről történő kormányzati döntés egy gondosan koreografált burleszkbe csap át, amikor az önnön plánumuk ragacsos prototípusaitól próbálnak kétségbeesetten szabadulni az udvaroncok. Az, ahogy az egyre gépiesebb kivégzéseket végigdokumentálja egy fényképész. Az, hogy a népirtás közepébe (Epres Attila vezetésével) turistacsoport érkezik, és előtte-utána csoportképet fotóztatnak magukról az áldozatokkal. Az, hogy egy kivégzésre váró lány halotti fotót kér az édesanyjának, fotóval kezdődött az élete, így is legyen vége.
A fotográfus (Kocsis Pál) ideológiát kreál, hogy önmaga számára elkenje a borzalmakat, ő az elszálló lelket szeretné megörökíteni. Sok tízezer fotó után végül sikerrel jár, de csak a tömegmészárlás után. Akkor, amikor saját szeretőjét nem hajlandó átengedni a „jól végzett munkát” ünneplő bajtársainak, ezért tábornoka (Gyabronka József) ukázára ki kell kivégeznie a nőt. Egyedül csak őt, a parancsokat teljesítő, kisember fotóst éri utol a szerzői igazságszolgáltatás. Megint egy, hétköznapjaink jelenében is gyakori tapasztalat.
A magyarok, akik a népirtást megtörténni hagyják, ártatlan szomszédok és bámészkodó „katasztrófaturisták”, utasítást teljesítő bakák és hivatalnokok személyében asszisztálják végig az epizódokat. A hangtalan civilek tétlenségét abszurd, „helyzetkomikumi” elemek hangsúlyozzák.
Rafaeléknak Jóska szomszéd (Gyabronka József) viszi a kitelepítés szupertitkos hírét, a hivatalából jövet. Segíteni akar, de a legutolsó pillanatban. Magyarokról beszél zsidók helyett, megszentségteleníti a bárcheszt (le is szólja a mák miatt), s ha már itt van, megkezdi a „hullarablást”, felesége örülne Rafaelék Singerének.
Egy nem nevesített, kivégzésre váró kisgyermekes családnál (Kocsis Pál, Takács Nóra Diána, Némedi Árpád) sorban csütörtököt mondanak a selejtes fegyverek. A rákészülés lehetőségét, a halál méltóságát veszi el, hogy a pisztolyok véletlen elsülései okozzák végzetüket. A családfő sebe nem végzetes, szerettei teteme mellett agonizál, a saját maga által ásott sírban.
Braun Gyula (Gyabronka József) a KEOKH labirintusában egy hete lohol nyomtatványokért, hogy maga és családja származását igazolhassa. Az „alfőosztályvezető úrhölgy” (Kerekes Viktória) kegyes, Braun magyar állampolgár lesz. Csak a nejét és hat gyermekét vitték már el Nagykátáról három napja, akiket sosem kap már vissza.
Judit sült csirkét szerez éhező férjének és fiának a fogságban a körülöttük szolgálatot teljesítő, lánykori udvarlójától. Míg a régi szerelem nosztalgiája közepette az asszony valódi éhségéről panaszkodik, Király Feri (Gálffi László újabb remek karakter alakítása) kontráz, nekik is rossz, kávéból is már csak a robusta jut. Feri érzelmei nem állhatnak a kötelessége útjába, Judit sem menekülhet az ékszerek után kutató testüreg motozás alól. Irgalom helyett csirkét kap, megjárja a poklot családja betevőjéért. Akkor, amikor a beavatott néző már tudja, hogy Péternek még mindig birtokában van Helgától kapott jegygyűrűje, ami értékében nem csak egyedi vacsorával lenne mérhető. Ritka és gyönyörű az epizód dramaturgiája. Judit érkezik az étellel, ugyan érződik, hogy ára lehetett, de a boldog tudatlanságban meghagyott Márton és Péter reakciója miatt a közönség is elhessegeti magától a gondolatot. Az előzményt ekkor kapjuk, flashbackben. Ami a filmen megszokott a színpadon reveláció erejével hat. Judit újra belép a sülttel családjához, Debreczeny Csaba és Kerekes Éva tűpontosan, gesztusról gesztusra lejátsszák még egyszer a jelenetet, ami a motozás momentumainak ismeretében sűrűn ráül a nézőtérre.
Az utolsó jelenetben a kitelepítéseket követő mészárlás kegyelmet kapott túlélőinek csoportja az országhatárhoz érkezik. A határőr (Némedi Árpád) iratokat kér, már indoka sincs miért, de így is útjukat állja. Ott, ahol valójában nincs is sorompó. Itt marad el a dikció. Némedi a darabot kezdő ima dallamára bokázva sorvasztja el a túlélők testét, táncolja el az áldozatok lelkét. Borzalmában is gyönyörű a minimális eszközökkel dolgozó vetített coda, az egyéni maradványok kavargó hamutölcséreiből összeálló szürke porfelhő lassú feloldódása a fehér fényben.
A teátrum falain túl, a 2014-es Budapest mindennapjaiban egy edzőterem csevegő vendégeinek záróra utáni visszatérő szófordulata: „Indul a vonat!”. Elbontják az elhurcolt zsidók önkormányzati tulajdonban lévő ingatlanját, ami hét évtizedig még örökösök hiányában sem volt útban. A hajdani tulajdonosok hiánya – a profit fényében – már nem helytörténeti mementó.
Meg kellett várni Szakályt, a német megszállás emlékművét? Elsiklani a bakancsos, történelem szakos diákok, a szélsőjobb politikai tényezővé válása és gondolkodóink, művészeink külföldre települése felett? Nem’89-ben kellett volna elkezdeni a társadalmi diskurzust, szembenézést, felelősségvállalást majd öngyógyítást, hogy ne jussunk odáig, ahol vagyunk?
Mohácsi Jánosék alkottak valamit, amiről valódi beszélgetésekbe kezdhetünk.
Ezért, ha a szerző lenne a Czunyiné, benyúlna abba a fiókjába, melyből év vége felé a maradványt szokás képeztetni. Majd, kötelezően ajánlott jelleggel (Vö.: Hídember, Bánk bán) jegyet biztosítana – rendtől és rangtól függetlenül – a magyarországi diákok tizenharmadik életévet betöltött csoportjának az Örkénybe. Majd hittan vagy erkölcstan órán elemeztetné a látottakat, minimum 70. életévét betöltött, felelőtlenül nyugdíjazott egyetemi professzorok segédletével. Hogy ne fajuljon tovább, ami van.
De ez csak a szerző.