Bolond-bölcs játék. Kukucskálás egy hordóba. Formanek Csaba Diogenészként nyüszít, csahol, legyilkol, parádézik, megríkat, elgondolkodtat, és mélyen a szemünkbe néz.
De ki is ez a Diogenész? És miért fontos szembenézni vele? Egy szarkasztikus filozófus, aki annyira szabad, hogy semmije sincs. Nem fontos számára, hogy elfogadják vagy épp szeressék. Annyira szabad, hogy akár rabszolgának is eladhatják, úgyis úr lesz belőle. Felrúghatja a kor szabályait, hiszen enélkül nem lesz megújulás. Beszólhat Nagy Sándornak, ha épp a hadvezér eltakarja előle a napot. Sőt még azt is megengedheti magának, hogy kijelölje az ideális filozófust, aki akár ütheti-verheti, ha tanítja őt! Lenézheti az ideák atyját, és megmutatkozhat állati mivoltában. Ugathat, kutyává válhat, hiszen tudja, ő az, akinek még van esélye emberré válni. Emberré! Ő az, aki embert keres, de nem találja. A szemünkbe világít, és kutat. De csak a morajló tengerrel találja szembe magát. Hallucinál, víziói vannak. Akármennyien is vagyunk a nézőtéren, ő nem találja az embert. Emberré válni különös kegy, különös képességek kellenek hozzá. Legyünk hűségesek, engedjük szabadon magunkat, ugassunk, próbáljuk levetni azokat a kliséket, amelyek felöltöztetnek, elfogadhatóvá tesznek, ezáltal az embertelenségben cinkossá változtatnak bennünket. Diogenész pimasz, és provokatív. Nem öltözteti fel magát. Nyers és szókimondó. Így még van esélye.
Weiner Sennyey Tibor lírai monodrámája egyszerre finoman költői és mocskosan drámai. A költőiség, a folyamatos ismétlések, merengések, finom, érzékeny megszólalások nem vesznek el a színházi élményből. Nem lesz az előadás fennkölt. Nem is lehetne.
Formanek Csaba bölcs-bolond játéka mindvégig következetes. Nem adja meg a lehetőséget, hogy a karakterhez egyszerűen viszonyuljuk. Nem tudjuk szeretni, de utálni sem. Nevetünk rajta, miközben folyamatosan sírunk. Már az előadás legelején úgy érezhetjük, hogy saját emberségünk utolsó másodperceiben vagyunk, és valaki eszeveszetten meg akarja találni ebben a világban még azokat az utolsó kapaszkodókat, amelyeket mi elkényelmesedve már nem látunk. Formanek épp ezért nem is enged bennünket elkényelmesedni. Hozzánk beszél. Ijesztő és torz, mintha rémálmunk bohóca lenne. Egy bomlottnak mutatkozó bölcs elmén keresztül mutat be minket sajátmagunknak. Aktualizál. A dráma bizonyos pontjain még direkt politikai utalásokat is felfedezhetünk. Így aztán néha vihogunk, mintha kabarét néznénk, máskor meg rettegünk, mert nem tudjuk, hogy ennek az utazásnak hol lesz a vége.
És a legvégén megkapjuk az igazi őszinte pillanatokat. Diogenész csahol, vonyít mindannyiunkért. Zokog, és megint vonyít, és ugat, és zokog, és nem hagyja abba, és tudjuk, hogy ennek sosem lesz vége. Itt ebben a pillanatban igazi könnyekkel sirathatjuk el önmagunkat.
Kal Pintér Mihály
Weiner Sennyey Tibor Diogenész című monodrámájának rövidített változatát az Okuláré Projekt keretein belül mutatták be.
Május 10-én és 12-én még látható a teljes előadás a Kvazár Eseménytérben (VIII. Kőfaragó utca 8.)
